Amikor utálattal gondolok egy munkára, az emberekre, akikkel együtt kellene megcsinálnom a feladatot, akkor szép lassan kialakul bennem a zárlat és azon gondolkodom, hogy van-e értelme bárminek úgy, hogy nem adom bele magam, nem esik jól és alapjaiban nem okoz örömöt, sőt, elszívja az energiámat.
Talán idealista vagyok, talán hülye, de hiszek abban, hogy az embernek meg kell tudni élni abból a munkából, amit szeret. Igen, ezért dolgozni kell, referenciákat beszerezni, ajánlásokat összegyűjteni, mert ez hozhatja a következő munkát, de minden porcikámmal azt érzem, hogy nem kell olyat vállalni, ami nem esik jól. Vagy a feladat, vagy az emberek miatt.
Az egyik ember, akiről most beszélek, egy spirituális és munkamániás ötletgyáros, szellemileg a közelemben sincs, a másikról pedig már írtam az első bejegyzésben. Az egyetlen dolog, amiért mellém rendelte őket az ég, az az lehet, hogy megtanítsam őket emberbarátibb módon gondolkodni. Persze van egy másik oldal is, a pénz.. talán azért rendeltettek mellém, hogy pénzt kapjak a nekik végzett melóért. Mert más nem érdekel tőlük, az biztos.
Most el vagyok keseredve, mert a jövő héten minden nap velük kell lennem legalább négy órát. Mégis hogy lehet így jólesően nekimenni egy feladatnak? Hogy minden porcikám tiltakozik ellene és sajnálom az életemből ezeket az órákat rájuk fordítani, velük tölteni?
Merő őszintétlenségben, megjátszásban és nagyon fárasztó módon.
Miért van ez mégis, mit hordoz magában, mint megértenivalót?
Ezt már csak azért is jó lenne tudni, mert ha időben rájövök, talán megúszom. És ha nem, akkor legközelebb talán kikerülhetem.
Aki kurválkodni áll, ne sírjon, ha basszák, igen, tudom.
De anyám, én nem ilyen lovat akartam.
Jó lenne, ha el sem kezdődne ez a munka. Ezt akarom.
